Aryana Havah, egy romániai pszihológusnő interjúja egy 7 éves kisfiúval, aki az Inuaki bolygóról inkarnálódott a Földre, Romániába, hogy tanítást adjon át az emberiségnek.        

     http://www.katalin.eoldal.hu/oldal/i_-egy-foldonkivuli-leny-vallomasai-_-aryana-havah          

Egy földönkívüli lény vallomásai ARYANA HAVAH 
Első könyv / első rész 
Inuaki, a bennem élő reptilián Megrázó vallomások a Föld múltjáról, jelenéről és jövőjéről Eredeti cím: Inuaki, reptilianul din mine de Havah, Aryana Dezvaluiri tulburatoare despre trecutul, prezentul si viitorul Pamantului 
ORFEU 2000, BUKAREST, 2009 Magyarra fordította: gorillabacsi    

Elsősorban szeretnék egy pár szót mondani magamról. Nem vagyok könnyű személyiség, ellenkezőleg, egyike vagyok azoknak az embereknek, akik keresnek, kutatnak, kritizálnak és nem annyira a tudományos megállapításokra helyezik a logikát, mint inkább a saját megélésekre és tapasztalatokra. Nem mondhatom azt, hogy kezdő lennék a paranormális jelenségek terén, mivel még gyermekkorom óta üzeneteket és kommunikációkat kapok, de a végzettségemből kifolyólag először a beszélgető társ hibáira figyelek és csak utána a képességeire.

El kell mondanom, hogy pszichológus vagyok és nagy részben gyermekekkel foglalkozom. Minden korosztályból és minden szociális kategóriából jönnek hozzám gyermekek. Vannak olyan gyermekeim, akiknek a szüleit tanítani kéne és olyan gyermekeim, akik komoly beilleszkedési gondokkal küszködnek. Egyesek önmagukba zárkóznak (introvertáltak), mások gazdag érzelmi megnyilvánulásokat mutatnak, de mindannyian szellemi lények, akik arra törekednek, hogy az emberi feltételeknek eleget tegyenek és megpróbálnak e bolygó frekvenciájára hangolódni, hogy beilleszkedjenek a társadalomba és tagjai legyenek annak. Mindig azt állítom, hogy szükség lenne egy felnőttek iskolájára, amely kötelező lenne egy lélek világra hozása előtt. Fölösleges a gyermekeket állandóan ajándékokkal és javakkal elhalmozni, nekik szeretetre van szükségük, törődésre és figyelmességre, de mivel mi idő hiány miatt, vagy azért mert túlságosan stresszesek, fáradtak vagyunk, eltaszítjuk őket magunktól, szobájukba küldjük vagy kiküldjük játszani, vagy még rosszabb: másokra bízzuk, hogy foglalkozzanak velük, szükségleteikkel és gondjaikkal, tanításukkal, majd később azt kérdezzük, hogy kihez hasonlít ez a gyermek, erőszakos vagy félénk, kitől örökölte ezt a kegyetlenséget vagy ezt a hangnemet. A családban mindenféle hasonlóságokat keresünk – és mindig megtaláljuk a genetikai vonal leggyengébb láncszemét – azzal a szándékkal csináljuk, hogy elrejtsük magunk elől a kudarcunkat, a szembeszegüljünk valamivel, hogy átverjük magunkat, de a lelkünk mélyén ott lapul a hibás identitása, az a bennfentes, aki soha nem kerül leleplezésre, nem mutatja meg a világ előtt önmagát, a hibás, aki még a tudatosság szintjére se kerül sohasem. Ezzel küzdök nap, mint nap. Van, amikor győzök, van, amikor veszítek, vagy nem történik semmi, de amit biztosan elmondhatók, az a tény, hogy a terápiás beszélgetés után a szülők és gyermekek között létrejön egy apró kapcsolódási pont, egy fényes összekötő fonal, ami minden öleléstől vagy jó szótól, minden elolvasott mesétől vagy esti csóktól növekszik és vastagszik. De térjünk vissza a mi történetünkhöz. Arra emlékszem, hogy felhős nyári reggel volt. Nyomós, fullasztó időjárás. Úgy döntöttem, hogy kinyitom az ablakot azzal a szándékkal, hogy az enyhe kellemetlen érzést elüti a friss levegő illata. Nem éreztem magam a saját bőrömben, gyenge nyomást éreztem a solar-plexus (köldökcsakra – a ford.) táján, tudtam, hogy ez a nyomás az én belső riasztásom, amely azt jelzi számomra, hogy kevésbé rokonszenves események fognak velem történni. Teljes szívemből azt reméltem, hogy ez egy hamis riasztás, mivel tudtam, hogy egy új fiúcska fog jönni. A megadott időpontban érkezik a rendelőmbe az édesanyjával. A sarjadék, egy csodálatos gyermek, égszínkék szemekkel, összeborzolt gesztenyebarna hajjal, nem teljesen új farmer nadrágba és sárga pólóba öltözve, amelyen ezt írja: Love me. 
Arra gondolok, milyen jó lenne, ha minden gyermek ruhájára felírnánk, hogy Szeress engem. Ily módon nem felejtenénk el. Hosszasan rám néz, majd határozottan elhelyezkedik a fotelben. Megtudom, bár már olvastam a beteglapjában, hogy Dávidnak hívják (nem ez az ő valódi neve) és 7 éves. Általában egy kis alkalmazkodási idő után, miután érzem, hogy tudok kommunikálni a gyermekkel, megkérem a szülőt, hogy várjon meg a váróteremben, de meglepetésemre Dávid távozásra kéri fel az édesanyját. Nyugtalanná válok a reakciójától, mivel nem említettem semmi hasonlót és megpróbálom kideríteni. Megtudom tőle, hogy azért hozta ide az édesanyja, mert olyan “hangot hall a fejében, mintha egy telefon szólna hozzá”, amely beszél, és akarva akaratlanul válaszol, amely segíti abban, hogyan lépjen át különböző fokozatokat, amely mindig helyes válaszokat ad neki. Megkérdem tőle, hogy hívják azt a hangot, mire ő Agthonnak nevezi, és elmondja, hogy az egy másik konstellációból (csillagrendszerből) jön, ahonnan ő is reinkarnációval érkezett, és kapcsolatban marad vele ezen a földön való teljes itt tartózkodása alatt. Megkérdem, hogy mennyi ideig marad nálunk és azt válaszolja, hogy ha a mostani években számoljuk, akkor körülbelül 200 évig, de hamarosan másképpen fogjuk számolni az időt, és ezért nem tudja nekem megmondani. Majdnem egy órát beszélgettünk és meglepődtem a válaszai érettségén és alaposságán. A beszélgetés során megállapítottam, hogy egyes válaszokat a “fejében levő telefon hangja” adta. Mielőtt kilépett a szoba ajtaján, felém fordult és azt mondta, mikor a azelőtt nap este az édesanyjától megtudta, hogy ma ide kell jönnie, Akthon azt mondta neki, hogy adja át az üzentet a pszichológusnak, hogy megkéri, mindent, amiről beszélni fog, írjon le egy könyvbe, annak ellenére is, ha nem tetszik az neki és ugyanakkor higgye el, hogy minden valóságos, és ne sajnálja azt a vázát, amit reggel otthon eltört, amikor megpróbálta becsukni az ablakot. Elképzelhetik, abban a percben milyen félelem fogott el, főleg, hogy egyedül voltam, aki ezt a dolgot tudta! 
Abban pillanatban megkaptam a visszajelzését annak, hogy minden, amit átélt, valóságos volt. Olyan volt, mintha egy nagy hullám emelkedett volna fel a szemem előtt. Akkor realizálódott bennem, hogy az elképzeléseim, amelyekből kiindultam, annak ellenére, hogy azok a szakmai hátteremből származtak, mint például az, hogy amit hall az ember az egy bőséges képzelet szüleménye, egy szkizofrén természetű ezotériás megélés, vagy egy olyan típusú kommunikáció eredménye, amely önmagunkat másoknál magasabbra való helyezéséből fakad, hogy különbözzünk a környezetünktől, mind alaptalanok voltak. Így kerültem ma az író szerepébe. Megpróbáltam, természetesen az ő utasításai alapján, minden fontos üzenetet összegyűjteni. Ugyanúgy fogom visszaadni, ahogyan azok érkeztek, anélkül, hogy valamit javítanék rajtuk, az eredetiségüket és tisztaságukat őrizve meg ezáltal. Előre is köszönöm, hogy időt szentelnek ennek a könyvnek az elolvasásához. Egyesek hülyeségnek fogják gondolni, mások megfogják érteni. Az előzőektől bocsánatot kérek, a többieknek azt kívánom, hogy találják meg az utat és tudatosuljon bennük a küldetésük.

 

 

Oldal: Aryana Havan
Idézetek, gondolatok, beszélgetések.... - © 2008 - 2024 - ebreszto.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat